Én is hozzászólnék a Dijégó sztorihoz a befejező(?) fejezettel, mégpedig.

Katie tapintatosan megkért, hogy vigyük el a csicsát az állatdokihó' kontrollra mert csálé maradt a jobb mancsa a 15 méteres ugrást követően. Mivel nagy állatbarát vagyok, igent mondtam és szombaton f10-kor indulásra készen becsöngettem Katie rezidenciájára. Minden fain módon alakult, Diégó (a csicsa) némi unszolást követően elhelyezkedett a ketrecében és nekivágtunk a nagy útnak. Mivel a Cherookon praktizáló állatorvosok (2) egyike fél a csicsáktól, a másik meg túladagolja őket, ezért inkább a 20km-rel arrább lévő objektumba (harminzezer vagy háromszázezer méterre is lehetett...) vittük Ricsárd Parkert.

Olyan pontosak voltunk mint a toronyóra, pontban 10-kor (rendelés kezdete) beléptünk az létesítmény ajtaján, és majdnem mi voltunk az elsők, vagyis durván az ötödikek (hogyaza jó büdös...). Áááá gondoltam semmi gond ezek végülis állatok, nem tarthat sokáig a kezelés. Épp elhelyezkedtünk a váróban, amikor megérkezett a kis 15 éves kissé gödhös fehér keverék kutya és mesébe nem illő áj em szekszi és nagypofájú gazdája. Miután szegény pára 3 percen át kiköhögte magát (a tbc semmi ehhez képest) a csaj leült Katie mellé, aki gyanakvó pillantással nyugtázta a dolgot erre a csaj ilyet szólt: Nehogy hozzányúlj! "Bazmeg még bottal se" - olvastam le Katie pupillájáról és próbáltam nem röhögni.

Idestova 55 perce várakoztunk, amikoris elkezdtek szállingózni a további kuncsaftok (jeee). Cuki fehér nem westy, meg szürke pincsi Katienek nemszimpi egymás farát szagolgatták, mire a kis köhögőst is elengedte a gazdája és ezek háman ott keringőztek a váróban. Na és ekkor Pricsárd Diégó Párkernek felment az agyvize és a következő pillanatban egy nő leesett a székről egy fazon meg kirohant az objektumból h hívja az állatkertet ugyanis a csicsuskánk (elnézést a birtokos jelzőért) morgott egy akkorát h azt hitték oroszlán bazmeg. Illetve a néni mellettem (nyúllal érkezett) megkérdezte hogy "ez milyen kutya?". Itt nem mertem Katie-re pillantani, mert abból óriási botrány lett volna - de hála a jó égnek nem lett.

Seperc alatt eltel az a 75 perc és már bent is voltunk a rendelőben. Katie kinyitotta a ketrecet, Diégó meg ott lapult benne mint szar a fűben. Jaaaaj, gondoltam magamban milyen ari és biztos hogy fél, mire Parker előkapta a bal mancsát és kishíján jókora darabot tépett le az állatorvos arcából. Ekkor a falnak simultam és elkezdtem imákat mondani - pedig nem is vagyok vallásos - és reménykedtem hogy ma nem fog vér folyni. Az asszisztens is ebben reménykedett mert felvette a munkáskesztyűt és próbálta megközelíteni a vadállatot. Megsimogatta aztán kitépte a ketrecből a grabancánál fogva. Abban a pillanatban a doki és Katie szinte egy emberként ugrott a macskára hogy két törölközőn keresztül hárman mozgásképtelenné tegyék - persze nem sikerült. Azér' mentünk hogy a jobb kacsóját megvizsgálják nem tört-e el, de erre nem adódott alkalom mert Pricsárd behúzta maga alá és nem lehetett hozzáférni.

Végül azt javasolta a doki, hogy 2 hét múlva jelentkezzünk újra ha a mancs nem javul a gyulladáscsökkentőtől amit adott. Ha erre kerülne a sor, akkor egy jókis seggbeszurira és röntgenre számíthat ez a kis ártatlan teremtés...Remek...

Ennek örömére hazafelé letoltunk egy-egy sajtburit és Katie megvette az álomtopánt az ügyfélpartyra. :)

Na csá
Minnie