Az elmúlt 5 nap időjárása után, már biztos vagyok benne, hogy nem szeretnék Angliában élni, a másik "komoly" indokom, hogy a malacképű/testű Wayne Rooney ott jó faszinak számít (és még mielőtt nekem valaki el kezd irogatni róla, zárójelben megjegyezném, hogy leszarom, hogy mekkora játékos).

Ez az eső, és a depresszív szürkeség a sírba visz: a  munkahelyemen 11 20 környékén felnézek az órára, abban a reményben, hogy pár perc múlva délután négy lesz, ezután rögtön az ablakkilincs után van kedvem nyúlni, és levetni magam, de inkább a telefonhoz kapok és felhívom Minniekét, hogy mit evett, mert abban több izgalom van...

Valahogy végigszenvedem magam a napon, hazaérek, zuhany, és hétkor az ágyon ülve csak azért nem alszom el, 1: mert ülök, 2: mert feltettem a kávét. Miután ledöntök 2 bögre kávét, így egészen fél kilencig bírok magammal, de amint a hátomon fekve próbálok olvasni, na ott hamar elvérzek

Reggel arra ébredek, hogy vmi kurván vágja az oldalam, upsz kicsit összegyűrtem a könyvet, és a homlokomban a távbasz (tv távirányító) gombok lenyomata, majd miután pik-pak (45 perc alatt) összeszedem magam, kilépek az ajtón és ismét esik, úgy érzem magam, mint Bill Murray az Idétlen időkig című filmben, azzal a különbséggel, hogy nem a Cher számra kelek, és nem találkozom a mormotával...Bár jobban belegondolva Punxsutawney Phil rendesen fönökömre hajaz vagy fordítva:

puszi

Katie